A Szarvasbika álma
Szarvasbika, szarvasbika ünőjéhez méne:
- Ünőcském, ünőcském, rossz álmot álmodtam.
- Ugyan micsodás rossz álmot láthattál?
- Én biz azt álmodtam:
Hóförgeteges napot küldött Ég atyánk,
Szélförgeteges napot küldött Ég atyánk.
Nap keltén szétnézek:
Hát ama keze-véres Mos-himfi jő lopva,
Turultollas, szakállas nyíllal téged megsebez.
Bal oldaladból veres fű sarjadozott,
A rágicsáltad hajtásra hajlottál,
A rágicsáltad vesszőre roskadtál.
Bikájához most az ünőcske fönnen szól:
- Vagyon bizony énnékem hét hófutó bikaborjam,
Vagyon énnékem hét hófutó kis ünőm,
Ugyan micsodás baj érhet éngemet?
Bikácskám, ha itt valakit megölnek,
Te leszel az, de nem én!
Eltelt az éj. Ím, reggelre virradott,
Új nap hamvasodott.
Hát az idő csak szelesre változott,
Hát az idő csak havasra változott.
Szarvas apó csordájától távolabb távozott.
Futtában visszanéz!
Hát ama keze-véres Mos-himfi amott jő!
Az ünő meg csak áll, friss hajtást rágicsál,
Friss vesszőt rágicsál.
Ahogy keze-véres Mos-himfi odanéz,
Felajzott íjának inára nyilat tesz,
Turultollas, szakállas nyilát most kilövi.
Az ünő bal felén veres fű sarjadzott,
A rágicsálta hajtásra hanyatlott,
A rágicsálta vesszőkön végigdőlt.
Ama hét hófutó kis ünő elfutott,
Ama hét hófutó bikaborjú elfutott.
Szarvas apjukkal szaporán szaladnak.
Fél kezük lendítik, nyíres erdő elmarad,
Fél lábuk lendítik, fenyves erdő elmarad.
Keze-véres Mos-himfi sítalpon közeleg.
Fél lába meglendül, nyíres erdő elmarad,
Fél lába meglendül, fenyves erdő elmarad.
Nyír-karikás botját ahová leböki,
Kárásznak kedves kis tó keletkezik,
Csíkhalnak kedves kis tó keletkezik.
De lám csak, ahogyan futnak a szarvasok,
Szarvas-apjuk szólítja hófutó hét fiát,
Hét ünő kisborját:
- Halljátok, éjjel álmot álmodtam,
Anyátok halálát láttam álmomban.
Nem hitte nékem, mikor azt elmondtam.
„Van ám hét hófutó bikaborjam – felelte -,
van ám hét hófutó kis ünőm – felelte –
mi bajom eshetne?”
no lám, ha csakugyan hófutók volnátok,
fussatok, énnékem már nincs elég erőm.
Fiai, ünői most elvágtatnak.
Szarvas apjuk lemarad, ereje elhagyta.
Hosszan futottak? Röviden futottak?
Hát ahogy vágtatnak,
Apjuknak hátrahajló fél füle hogy fülelget,
Hát a nyáron száradott száraz gally megroppan:
Keze-véres Mos-himfi nyomukba érkezett.
Szarvas apó mostan már maga kerül előre!
Fiaihoz, ünőihez futtában visszaszól:
- Anyátok hiába dicsekedett véletek!
Íme, most mégis mindünket megölnek:
Keze-véres Mos-himfi bennünket utolér!
Szarvas apó ezután Ég atyjához küld fohászt:
- Öregapám, Felső Ég! Ősapám, Felső Ég!
Ha égen tündöklő szent állatnak rendeltél,
Most megmenekülök:
Világ végén szent tenger tündöklik, engedd meg,
Partjára hadd menjek!
Arrafelé futottak.
Felső Ég atyjuk, ím, olyan havat hullajtott:
Kidőlt fák közibe hó-fal magasodott.
Azon ők áttörnek! Fejükre hó nem omlik,
Ajtó marad utánuk.
Fél lábbal lendülnek, nyíres erdő elmarad,
Fél lábbal lendülnek, fenyves erdő elmarad.
Még nem delelt a nap,
Világ végén tündöklő szent tengerhez jutottak,
Tenger sima tükréhez, ímé, lefutottak.
Nincs rajta hópehely semmi, csak tiszta jég.
Hová kedvük tartotta, arrafelé fordultak.
Ama félelmetes, keze-véres Mos-himfi
Világ végén tündöklő szent tenger partjához
Ugyancsak eljutott.
De a szarvasnyomokat hóval fútta be a szél!
Ezért végül visszatért.
Hosszan jött, vagy röviden jött? Ki tudja!
A minap elejtett ünőhöz érkezett.
Nézi: a hatkezű, hatlábú szarvasanya
Harminc folyó partán,
Harminc folyó völgyén nyúlik el, oly hatalmas.
Két lábát most levágja,
Azután Felső Ég atyjához felkiált:
- Hadd legyék a szarvas ezután négykezű, négylábú!
Hisz ezt is csak úgy győztem le, hogy embernél több vagyok!
De jön majd nemsoká élő-haló világ,
Ember-hozó világ;
Hogy tudna ily szarvast halandó legyőzni?
Ha ekkora nagy marad, amilyennek alkottad,
Minden embert megöl!
S ama lába-levágott négylábú szarvas vad
Most fölcsillant az égen.
S az üldöző Mos-himfi sítalpának nyoma
Most fölcsillant az égen.
Bede Anna fordítása
A Szarvasbika álma
Szarvasbika, szarvasbika ünőjéhez méne:
- Ünőcském, ünőcském, rossz álmot álmodtam.
- Ugyan micsodás rossz álmot láthattál?
- Én biz azt álmodtam:
Hóförgeteges napot küldött Ég atyánk,
Szélförgeteges napot küldött Ég atyánk.
Nap keltén szétnézek:
Hát ama keze-véres Mos-himfi jő lopva,
Turultollas, szakállas nyíllal téged megsebez.
Bal oldaladból veres fű sarjadozott,
A rágicsáltad hajtásra hajlottál,
A rágicsáltad vesszőre roskadtál.
Bikájához most az ünőcske fönnen szól:
- Vagyon bizony énnékem hét hófutó bikaborjam,
Vagyon énnékem hét hófutó kis ünőm,
Ugyan micsodás baj érhet éngemet?
Bikácskám, ha itt valakit megölnek,
Te leszel az, de nem én!
Eltelt az éj. Ím, reggelre virradott,
Új nap hamvasodott.
Hát az idő csak szelesre változott,
Hát az idő csak havasra változott.
Szarvas apó csordájától távolabb távozott.
Futtában visszanéz!
Hát ama keze-véres Mos-himfi amott jő!
Az ünő meg csak áll, friss hajtást rágicsál,
Friss vesszőt rágicsál.
Ahogy keze-véres Mos-himfi odanéz,
Felajzott íjának inára nyilat tesz,
Turultollas, szakállas nyilát most kilövi.
Az ünő bal felén veres fű sarjadzott,
A rágicsálta hajtásra hanyatlott,
A rágicsálta vesszőkön végigdőlt.
Ama hét hófutó kis ünő elfutott,
Ama hét hófutó bikaborjú elfutott.
Szarvas apjukkal szaporán szaladnak.
Fél kezük lendítik, nyíres erdő elmarad,
Fél lábuk lendítik, fenyves erdő elmarad.
Keze-véres Mos-himfi sítalpon közeleg.
Fél lába meglendül, nyíres erdő elmarad,
Fél lába meglendül, fenyves erdő elmarad.
Nyír-karikás botját ahová leböki,
Kárásznak kedves kis tó keletkezik,
Csíkhalnak kedves kis tó keletkezik.
De lám csak, ahogyan futnak a szarvasok,
Szarvas-apjuk szólítja hófutó hét fiát,
Hét ünő kisborját:
- Halljátok, éjjel álmot álmodtam,
Anyátok halálát láttam álmomban.
Nem hitte nékem, mikor azt elmondtam.
„Van ám hét hófutó bikaborjam – felelte -,
van ám hét hófutó kis ünőm – felelte –
mi bajom eshetne?”
no lám, ha csakugyan hófutók volnátok,
fussatok, énnékem már nincs elég erőm.
Fiai, ünői most elvágtatnak.
Szarvas apjuk lemarad, ereje elhagyta.
Hosszan futottak? Röviden futottak?
Hát ahogy vágtatnak,
Apjuknak hátrahajló fél füle hogy fülelget,
Hát a nyáron száradott száraz gally megroppan:
Keze-véres Mos-himfi nyomukba érkezett.
Szarvas apó mostan már maga kerül előre!
Fiaihoz, ünőihez futtában visszaszól:
- Anyátok hiába dicsekedett véletek!
Íme, most mégis mindünket megölnek:
Keze-véres Mos-himfi bennünket utolér!
Szarvas apó ezután Ég atyjához küld fohászt:
- Öregapám, Felső Ég! Ősapám, Felső Ég!
Ha égen tündöklő szent állatnak rendeltél,
Most megmenekülök:
Világ végén szent tenger tündöklik, engedd meg,
Partjára hadd menjek!
Arrafelé futottak.
Felső Ég atyjuk, ím, olyan havat hullajtott:
Kidőlt fák közibe hó-fal magasodott.
Azon ők áttörnek! Fejükre hó nem omlik,
Ajtó marad utánuk.
Fél lábbal lendülnek, nyíres erdő elmarad,
Fél lábbal lendülnek, fenyves erdő elmarad.
Még nem delelt a nap,
Világ végén tündöklő szent tengerhez jutottak,
Tenger sima tükréhez, ímé, lefutottak.
Nincs rajta hópehely semmi, csak tiszta jég.
Hová kedvük tartotta, arrafelé fordultak.
Ama félelmetes, keze-véres Mos-himfi
Világ végén tündöklő szent tenger partjához
Ugyancsak eljutott.
De a szarvasnyomokat hóval fútta be a szél!
Ezért végül visszatért.
Hosszan jött, vagy röviden jött? Ki tudja!
A minap elejtett ünőhöz érkezett.
Nézi: a hatkezű, hatlábú szarvasanya
Harminc folyó partán,
Harminc folyó völgyén nyúlik el, oly hatalmas.
Két lábát most levágja,
Azután Felső Ég atyjához felkiált:
- Hadd legyék a szarvas ezután négykezű, négylábú!
Hisz ezt is csak úgy győztem le, hogy embernél több vagyok!
De jön majd nemsoká élő-haló világ,
Ember-hozó világ;
Hogy tudna ily szarvast halandó legyőzni?
Ha ekkora nagy marad, amilyennek alkottad,
Minden embert megöl!
S ama lába-levágott négylábú szarvas vad
Most fölcsillant az égen.
S az üldöző Mos-himfi sítalpának nyoma
Most fölcsillant az égen.
Bede Anna fordítása
