A keresztelés éneke
Sok tájú föld táján,
Hallom én, férfi:
Négyszögletű szögletes keresztet
Kezdtek el dicsérni.
Sok tájú föld táján,
Hol, hol nem, ki tudja?
Négyszögletű szögletes keresztet
Aggatnak nyakukba.
Férfi-apám ácsolta
Egyszobás, gerendás házban
Üldögélek – hát hirtelen zaj támad:
Hatalmas hangú hangos mennydörgés
Rázza a házat.
Hagyom a házat, futok kifelé,
Neki a téres falu terének,
Megállok, amint oda kiérek.
Felséges Numi-Tórem atyámhoz
Az égre felnézek,
Fekete-ribiszke-fényes két szemem
Hiába forgatom, meresztgetem:
Egy koncér-hal-szemnyi felhő nem nagy,
Nem látok annyit se fenn.
Alvégi folyó végébe, odanézek:
Hát jeles hajó jelentkezik onnan,
Orra mint tyúk csőre,
Vasbelű puska robog belőle,
Vasbelű ágyú durrog belőle.
Fekete-Föld anyánk csak úgy reng belé.
Én meg rohanok megint befelé
Fekete vasú nyilas tegzemet
Tíz ujjú ujjas kezembe kapom,
Felkerekedett had élére
Állok én, férfi,
Alvégi folyó végébe
Velem tart, ki férfi.
Vashegyű nyilak mint a jégverés
Kopognak a hajóra:
Hát látom, hogy megfordul lassan
A jeles hajó orra.
Rozzant házikóm hogy leromlott,
Vásott vén viskóm hogy leomlott,
Kétszobás házat, gerendásat, tágat
Rakok én, férfi.
Kétszobás, gerendás házam nyílásán
Kémlelek én ki.
Nagyhirtelen – honnan, honnan nem?-
Hatalmas hangú hangos dörgés támad,
Orosz vászonból varrt egy-szál ingben
Megint kifutok, hagyom a házat.
Hát egy sereg vasbelű ágyút
Durrogtatnak ottan,
Hát egy sereg vasbelű puska
Tüzes torka pukkan.
Erőtlenül esem a földre,
Megfog két vágott farú kozák,
Úgy visznek onnan mint egy nyáron-kelt,
Még pihe-szárnyú kis makk-rucát.
Leraknak egy helyt – hol vagyok: nézem:
Hát a kurafi püspököt magát
Hozzák, ím, elébem.
Mit jó apámra sohase raktak,
Énrám, férfira, láb-béklyót raknak.
Kasfarba dobnak mint egy kutyát,
Így visznek vágtatva hét falun át.
Sokáig vittek vagy nem sokáig,
Én nem is sejtem.
Apámról maradott hét erszény egyikét
Ruhámba rejtem.
Hajnalcsillag-fényes Tobolszkba
Visznek engem, férfit,
De ott egy tetves, rothadt odúba,
Amilyent apám se látott soha,
Dobnak engem, férfit.
Telő holdbeli kerek héten át
Táplálom a nyüzsgő tetvek hadát.
Apámról maradott egyetlen erszényem
Kiürül lassan.
Hát selyemgombos hatalmas úr jön be,
No mi lesz mostan?
Mint nyelve-oldott nyelves madárka,
Dalolgat nekem, férfinak.
Kincsem elfogyott, nem adnak ételt,
Testemen hízik a tetű-had.
A hatalmas úr beszél hozzám,
Hallgatom én, férfi,
Kezd ennivalót, pénzt meg ruhát,
Mindent ígérni.
Hozzák a kabátot, selyemgombok rajta,
Akkorák mint egy-egy cipó,
Színarany keresztet akaszt a nyakamba,
Fénye mint a napfény vakító.
Elenged most már a fényes férfi,
Indulok innét haza –
Mit apám áldozott Felső-Ég-Atyámnak:
Csikó-zsírral tele bőséges tálat
Nem áldozok már többé soha.
A kondai vogul (mansi) fejedelem pravoszláv hitre térítésének története a XVIII. század elején csendült fel először a meggyötört és megalázott nemzetségfő ajkán, de százötven évvel később is énekelték még a vogulok.
A keresztelés éneke
Sok tájú föld táján,
Hallom én, férfi:
Négyszögletű szögletes keresztet
Kezdtek el dicsérni.
Sok tájú föld táján,
Hol, hol nem, ki tudja?
Négyszögletű szögletes keresztet
Aggatnak nyakukba.
Férfi-apám ácsolta
Egyszobás, gerendás házban
Üldögélek – hát hirtelen zaj támad:
Hatalmas hangú hangos mennydörgés
Rázza a házat.
Hagyom a házat, futok kifelé,
Neki a téres falu terének,
Megállok, amint oda kiérek.
Felséges Numi-Tórem atyámhoz
Az égre felnézek,
Fekete-ribiszke-fényes két szemem
Hiába forgatom, meresztgetem:
Egy koncér-hal-szemnyi felhő nem nagy,
Nem látok annyit se fenn.
Alvégi folyó végébe, odanézek:
Hát jeles hajó jelentkezik onnan,
Orra mint tyúk csőre,
Vasbelű puska robog belőle,
Vasbelű ágyú durrog belőle.
Fekete-Föld anyánk csak úgy reng belé.
Én meg rohanok megint befelé
Fekete vasú nyilas tegzemet
Tíz ujjú ujjas kezembe kapom,
Felkerekedett had élére
Állok én, férfi,
Alvégi folyó végébe
Velem tart, ki férfi.
Vashegyű nyilak mint a jégverés
Kopognak a hajóra:
Hát látom, hogy megfordul lassan
A jeles hajó orra.
Rozzant házikóm hogy leromlott,
Vásott vén viskóm hogy leomlott,
Kétszobás házat, gerendásat, tágat
Rakok én, férfi.
Kétszobás, gerendás házam nyílásán
Kémlelek én ki.
Nagyhirtelen – honnan, honnan nem?-
Hatalmas hangú hangos dörgés támad,
Orosz vászonból varrt egy-szál ingben
Megint kifutok, hagyom a házat.
Hát egy sereg vasbelű ágyút
Durrogtatnak ottan,
Hát egy sereg vasbelű puska
Tüzes torka pukkan.
Erőtlenül esem a földre,
Megfog két vágott farú kozák,
Úgy visznek onnan mint egy nyáron-kelt,
Még pihe-szárnyú kis makk-rucát.
Leraknak egy helyt – hol vagyok: nézem:
Hát a kurafi püspököt magát
Hozzák, ím, elébem.
Mit jó apámra sohase raktak,
Énrám, férfira, láb-béklyót raknak.
Kasfarba dobnak mint egy kutyát,
Így visznek vágtatva hét falun át.
Sokáig vittek vagy nem sokáig,
Én nem is sejtem.
Apámról maradott hét erszény egyikét
Ruhámba rejtem.
Hajnalcsillag-fényes Tobolszkba
Visznek engem, férfit,
De ott egy tetves, rothadt odúba,
Amilyent apám se látott soha,
Dobnak engem, férfit.
Telő holdbeli kerek héten át
Táplálom a nyüzsgő tetvek hadát.
Apámról maradott egyetlen erszényem
Kiürül lassan.
Hát selyemgombos hatalmas úr jön be,
No mi lesz mostan?
Mint nyelve-oldott nyelves madárka,
Dalolgat nekem, férfinak.
Kincsem elfogyott, nem adnak ételt,
Testemen hízik a tetű-had.
A hatalmas úr beszél hozzám,
Hallgatom én, férfi,
Kezd ennivalót, pénzt meg ruhát,
Mindent ígérni.
Hozzák a kabátot, selyemgombok rajta,
Akkorák mint egy-egy cipó,
Színarany keresztet akaszt a nyakamba,
Fénye mint a napfény vakító.
Elenged most már a fényes férfi,
Indulok innét haza –
Mit apám áldozott Felső-Ég-Atyámnak:
Csikó-zsírral tele bőséges tálat
Nem áldozok már többé soha.
A kondai vogul (mansi) fejedelem pravoszláv hitre térítésének története a XVIII. század elején csendült fel először a meggyötört és megalázott nemzetségfő ajkán, de százötven évvel később is énekelték még a vogulok.
A keresztelés éneke
Sok tájú föld táján,
Hallom én, férfi:
Négyszögletű szögletes keresztet
Kezdtek el dicsérni.
Sok tájú föld táján,
Hol, hol nem, ki tudja?
Négyszögletű szögletes keresztet
Aggatnak nyakukba.
Férfi-apám ácsolta
Egyszobás, gerendás házban
Üldögélek – hát hirtelen zaj támad:
Hatalmas hangú hangos mennydörgés
Rázza a házat.
Hagyom a házat, futok kifelé,
Neki a téres falu terének,
Megállok, amint oda kiérek.
Felséges Numi-Tórem atyámhoz
Az égre felnézek,
Fekete-ribiszke-fényes két szemem
Hiába forgatom, meresztgetem:
Egy koncér-hal-szemnyi felhő nem nagy,
Nem látok annyit se fenn.
Alvégi folyó végébe, odanézek:
Hát jeles hajó jelentkezik onnan,
Orra mint tyúk csőre,
Vasbelű puska robog belőle,
Vasbelű ágyú durrog belőle.
Fekete-Föld anyánk csak úgy reng belé.
Én meg rohanok megint befelé
Fekete vasú nyilas tegzemet
Tíz ujjú ujjas kezembe kapom,
Felkerekedett had élére
Állok én, férfi,
Alvégi folyó végébe
Velem tart, ki férfi.
Vashegyű nyilak mint a jégverés
Kopognak a hajóra:
Hát látom, hogy megfordul lassan
A jeles hajó orra.
Rozzant házikóm hogy leromlott,
Vásott vén viskóm hogy leomlott,
Kétszobás házat, gerendásat, tágat
Rakok én, férfi.
Kétszobás, gerendás házam nyílásán
Kémlelek én ki.
Nagyhirtelen – honnan, honnan nem?-
Hatalmas hangú hangos dörgés támad,
Orosz vászonból varrt egy-szál ingben
Megint kifutok, hagyom a házat.
Hát egy sereg vasbelű ágyút
Durrogtatnak ottan,
Hát egy sereg vasbelű puska
Tüzes torka pukkan.
Erőtlenül esem a földre,
Megfog két vágott farú kozák,
Úgy visznek onnan mint egy nyáron-kelt,
Még pihe-szárnyú kis makk-rucát.
Leraknak egy helyt – hol vagyok: nézem:
Hát a kurafi püspököt magát
Hozzák, ím, elébem.
Mit jó apámra sohase raktak,
Énrám, férfira, láb-béklyót raknak.
Kasfarba dobnak mint egy kutyát,
Így visznek vágtatva hét falun át.
Sokáig vittek vagy nem sokáig,
Én nem is sejtem.
Apámról maradott hét erszény egyikét
Ruhámba rejtem.
Hajnalcsillag-fényes Tobolszkba
Visznek engem, férfit,
De ott egy tetves, rothadt odúba,
Amilyent apám se látott soha,
Dobnak engem, férfit.
Telő holdbeli kerek héten át
Táplálom a nyüzsgő tetvek hadát.
Apámról maradott egyetlen erszényem
Kiürül lassan.
Hát selyemgombos hatalmas úr jön be,
No mi lesz mostan?
Mint nyelve-oldott nyelves madárka,
Dalolgat nekem, férfinak.
Kincsem elfogyott, nem adnak ételt,
Testemen hízik a tetű-had.
A hatalmas úr beszél hozzám,
Hallgatom én, férfi,
Kezd ennivalót, pénzt meg ruhát,
Mindent ígérni.
Hozzák a kabátot, selyemgombok rajta,
Akkorák mint egy-egy cipó,
Színarany keresztet akaszt a nyakamba,
Fénye mint a napfény vakító.
Elenged most már a fényes férfi,
Indulok innét haza –
Mit apám áldozott Felső-Ég-Atyámnak:
Csikó-zsírral tele bőséges tálat
Nem áldozok már többé soha.
A kondai vogul (mansi) fejedelem pravoszláv hitre térítésének története a XVIII. század elején csendült fel először a meggyötört és megalázott nemzetségfő ajkán, de százötven évvel később is énekelték még a vogulok.
A keresztelés éneke
Sok tájú föld táján,
Hallom én, férfi:
Négyszögletű szögletes keresztet
Kezdtek el dicsérni.
Sok tájú föld táján,
Hol, hol nem, ki tudja?
Négyszögletű szögletes keresztet
Aggatnak nyakukba.
Férfi-apám ácsolta
Egyszobás, gerendás házban
Üldögélek – hát hirtelen zaj támad:
Hatalmas hangú hangos mennydörgés
Rázza a házat.
Hagyom a házat, futok kifelé,
Neki a téres falu terének,
Megállok, amint oda kiérek.
Felséges Numi-Tórem atyámhoz
Az égre felnézek,
Fekete-ribiszke-fényes két szemem
Hiába forgatom, meresztgetem:
Egy koncér-hal-szemnyi felhő nem nagy,
Nem látok annyit se fenn.
Alvégi folyó végébe, odanézek:
Hát jeles hajó jelentkezik onnan,
Orra mint tyúk csőre,
Vasbelű puska robog belőle,
Vasbelű ágyú durrog belőle.
Fekete-Föld anyánk csak úgy reng belé.
Én meg rohanok megint befelé
Fekete vasú nyilas tegzemet
Tíz ujjú ujjas kezembe kapom,
Felkerekedett had élére
Állok én, férfi,
Alvégi folyó végébe
Velem tart, ki férfi.
Vashegyű nyilak mint a jégverés
Kopognak a hajóra:
Hát látom, hogy megfordul lassan
A jeles hajó orra.
Rozzant házikóm hogy leromlott,
Vásott vén viskóm hogy leomlott,
Kétszobás házat, gerendásat, tágat
Rakok én, férfi.
Kétszobás, gerendás házam nyílásán
Kémlelek én ki.
Nagyhirtelen – honnan, honnan nem?-
Hatalmas hangú hangos dörgés támad,
Orosz vászonból varrt egy-szál ingben
Megint kifutok, hagyom a házat.
Hát egy sereg vasbelű ágyút
Durrogtatnak ottan,
Hát egy sereg vasbelű puska
Tüzes torka pukkan.
Erőtlenül esem a földre,
Megfog két vágott farú kozák,
Úgy visznek onnan mint egy nyáron-kelt,
Még pihe-szárnyú kis makk-rucát.
Leraknak egy helyt – hol vagyok: nézem:
Hát a kurafi püspököt magát
Hozzák, ím, elébem.
Mit jó apámra sohase raktak,
Énrám, férfira, láb-béklyót raknak.
Kasfarba dobnak mint egy kutyát,
Így visznek vágtatva hét falun át.
Sokáig vittek vagy nem sokáig,
Én nem is sejtem.
Apámról maradott hét erszény egyikét
Ruhámba rejtem.
Hajnalcsillag-fényes Tobolszkba
Visznek engem, férfit,
De ott egy tetves, rothadt odúba,
Amilyent apám se látott soha,
Dobnak engem, férfit.
Telő holdbeli kerek héten át
Táplálom a nyüzsgő tetvek hadát.
Apámról maradott egyetlen erszényem
Kiürül lassan.
Hát selyemgombos hatalmas úr jön be,
No mi lesz mostan?
Mint nyelve-oldott nyelves madárka,
Dalolgat nekem, férfinak.
Kincsem elfogyott, nem adnak ételt,
Testemen hízik a tetű-had.
A hatalmas úr beszél hozzám,
Hallgatom én, férfi,
Kezd ennivalót, pénzt meg ruhát,
Mindent ígérni.
Hozzák a kabátot, selyemgombok rajta,
Akkorák mint egy-egy cipó,
Színarany keresztet akaszt a nyakamba,
Fénye mint a napfény vakító.
Elenged most már a fényes férfi,
Indulok innét haza –
Mit apám áldozott Felső-Ég-Atyámnak:
Csikó-zsírral tele bőséges tálat
Nem áldozok már többé soha.
A kondai vogul (mansi) fejedelem pravoszláv hitre térítésének története a XVIII. század elején csendült fel először a meggyötört és megalázott nemzetségfő ajkán, de százötven évvel később is énekelték még a vogulok.
A keresztelés éneke
Sok tájú föld táján,
Hallom én, férfi:
Négyszögletű szögletes keresztet
Kezdtek el dicsérni.
Sok tájú föld táján,
Hol, hol nem, ki tudja?
Négyszögletű szögletes keresztet
Aggatnak nyakukba.
Férfi-apám ácsolta
Egyszobás, gerendás házban
Üldögélek – hát hirtelen zaj támad:
Hatalmas hangú hangos mennydörgés
Rázza a házat.
Hagyom a házat, futok kifelé,
Neki a téres falu terének,
Megállok, amint oda kiérek.
Felséges Numi-Tórem atyámhoz
Az égre felnézek,
Fekete-ribiszke-fényes két szemem
Hiába forgatom, meresztgetem:
Egy koncér-hal-szemnyi felhő nem nagy,
Nem látok annyit se fenn.
Alvégi folyó végébe, odanézek:
Hát jeles hajó jelentkezik onnan,
Orra mint tyúk csőre,
Vasbelű puska robog belőle,
Vasbelű ágyú durrog belőle.
Fekete-Föld anyánk csak úgy reng belé.
Én meg rohanok megint befelé
Fekete vasú nyilas tegzemet
Tíz ujjú ujjas kezembe kapom,
Felkerekedett had élére
Állok én, férfi,
Alvégi folyó végébe
Velem tart, ki férfi.
Vashegyű nyilak mint a jégverés
Kopognak a hajóra:
Hát látom, hogy megfordul lassan
A jeles hajó orra.
Rozzant házikóm hogy leromlott,
Vásott vén viskóm hogy leomlott,
Kétszobás házat, gerendásat, tágat
Rakok én, férfi.
Kétszobás, gerendás házam nyílásán
Kémlelek én ki.
Nagyhirtelen – honnan, honnan nem?-
Hatalmas hangú hangos dörgés támad,
Orosz vászonból varrt egy-szál ingben
Megint kifutok, hagyom a házat.
Hát egy sereg vasbelű ágyút
Durrogtatnak ottan,
Hát egy sereg vasbelű puska
Tüzes torka pukkan.
Erőtlenül esem a földre,
Megfog két vágott farú kozák,
Úgy visznek onnan mint egy nyáron-kelt,
Még pihe-szárnyú kis makk-rucát.
Leraknak egy helyt – hol vagyok: nézem:
Hát a kurafi püspököt magát
Hozzák, ím, elébem.
Mit jó apámra sohase raktak,
Énrám, férfira, láb-béklyót raknak.
Kasfarba dobnak mint egy kutyát,
Így visznek vágtatva hét falun át.
Sokáig vittek vagy nem sokáig,
Én nem is sejtem.
Apámról maradott hét erszény egyikét
Ruhámba rejtem.
Hajnalcsillag-fényes Tobolszkba
Visznek engem, férfit,
De ott egy tetves, rothadt odúba,
Amilyent apám se látott soha,
Dobnak engem, férfit.
Telő holdbeli kerek héten át
Táplálom a nyüzsgő tetvek hadát.
Apámról maradott egyetlen erszényem
Kiürül lassan.
Hát selyemgombos hatalmas úr jön be,
No mi lesz mostan?
Mint nyelve-oldott nyelves madárka,
Dalolgat nekem, férfinak.
Kincsem elfogyott, nem adnak ételt,
Testemen hízik a tetű-had.
A hatalmas úr beszél hozzám,
Hallgatom én, férfi,
Kezd ennivalót, pénzt meg ruhát,
Mindent ígérni.
Hozzák a kabátot, selyemgombok rajta,
Akkorák mint egy-egy cipó,
Színarany keresztet akaszt a nyakamba,
Fénye mint a napfény vakító.
Elenged most már a fényes férfi,
Indulok innét haza –
Mit apám áldozott Felső-Ég-Atyámnak:
Csikó-zsírral tele bőséges tálat
Nem áldozok már többé soha.
A kondai vogul (mansi) fejedelem pravoszláv hitre térítésének története a XVIII. század elején csendült fel először a meggyötört és megalázott nemzetségfő ajkán, de százötven évvel később is énekelték még a vogulok.
A keresztelés éneke
Sok tájú föld táján,
Hallom én, férfi:
Négyszögletű szögletes keresztet
Kezdtek el dicsérni.
Sok tájú föld táján,
Hol, hol nem, ki tudja?
Négyszögletű szögletes keresztet
Aggatnak nyakukba.
Férfi-apám ácsolta
Egyszobás, gerendás házban
Üldögélek – hát hirtelen zaj támad:
Hatalmas hangú hangos mennydörgés
Rázza a házat.
Hagyom a házat, futok kifelé,
Neki a téres falu terének,
Megállok, amint oda kiérek.
Felséges Numi-Tórem atyámhoz
Az égre felnézek,
Fekete-ribiszke-fényes két szemem
Hiába forgatom, meresztgetem:
Egy koncér-hal-szemnyi felhő nem nagy,
Nem látok annyit se fenn.
Alvégi folyó végébe, odanézek:
Hát jeles hajó jelentkezik onnan,
Orra mint tyúk csőre,
Vasbelű puska robog belőle,
Vasbelű ágyú durrog belőle.
Fekete-Föld anyánk csak úgy reng belé.
Én meg rohanok megint befelé
Fekete vasú nyilas tegzemet
Tíz ujjú ujjas kezembe kapom,
Felkerekedett had élére
Állok én, férfi,
Alvégi folyó végébe
Velem tart, ki férfi.
Vashegyű nyilak mint a jégverés
Kopognak a hajóra:
Hát látom, hogy megfordul lassan
A jeles hajó orra.
Rozzant házikóm hogy leromlott,
Vásott vén viskóm hogy leomlott,
Kétszobás házat, gerendásat, tágat
Rakok én, férfi.
Kétszobás, gerendás házam nyílásán
Kémlelek én ki.
Nagyhirtelen – honnan, honnan nem?-
Hatalmas hangú hangos dörgés támad,
Orosz vászonból varrt egy-szál ingben
Megint kifutok, hagyom a házat.
Hát egy sereg vasbelű ágyút
Durrogtatnak ottan,
Hát egy sereg vasbelű puska
Tüzes torka pukkan.
Erőtlenül esem a földre,
Megfog két vágott farú kozák,
Úgy visznek onnan mint egy nyáron-kelt,
Még pihe-szárnyú kis makk-rucát.
Leraknak egy helyt – hol vagyok: nézem:
Hát a kurafi püspököt magát
Hozzák, ím, elébem.
Mit jó apámra sohase raktak,
Énrám, férfira, láb-béklyót raknak.
Kasfarba dobnak mint egy kutyát,
Így visznek vágtatva hét falun át.
Sokáig vittek vagy nem sokáig,
Én nem is sejtem.
Apámról maradott hét erszény egyikét
Ruhámba rejtem.
Hajnalcsillag-fényes Tobolszkba
Visznek engem, férfit,
De ott egy tetves, rothadt odúba,
Amilyent apám se látott soha,
Dobnak engem, férfit.
Telő holdbeli kerek héten át
Táplálom a nyüzsgő tetvek hadát.
Apámról maradott egyetlen erszényem
Kiürül lassan.
Hát selyemgombos hatalmas úr jön be,
No mi lesz mostan?
Mint nyelve-oldott nyelves madárka,
Dalolgat nekem, férfinak.
Kincsem elfogyott, nem adnak ételt,
Testemen hízik a tetű-had.
A hatalmas úr beszél hozzám,
Hallgatom én, férfi,
Kezd ennivalót, pénzt meg ruhát,
Mindent ígérni.
Hozzák a kabátot, selyemgombok rajta,
Akkorák mint egy-egy cipó,
Színarany keresztet akaszt a nyakamba,
Fénye mint a napfény vakító.
Elenged most már a fényes férfi,
Indulok innét haza –
Mit apám áldozott Felső-Ég-Atyámnak:
Csikó-zsírral tele bőséges tálat
Nem áldozok már többé soha.
A kondai vogul (mansi) fejedelem pravoszláv hitre térítésének története a XVIII. század elején csendült fel először a meggyötört és megalázott nemzetségfő ajkán, de százötven évvel később is énekelték még a vogulok.
A keresztelés éneke
Sok tájú föld táján,
Hallom én, férfi:
Négyszögletű szögletes keresztet
Kezdtek el dicsérni.
Sok tájú föld táján,
Hol, hol nem, ki tudja?
Négyszögletű szögletes keresztet
Aggatnak nyakukba.
Férfi-apám ácsolta
Egyszobás, gerendás házban
Üldögélek – hát hirtelen zaj támad:
Hatalmas hangú hangos mennydörgés
Rázza a házat.
Hagyom a házat, futok kifelé,
Neki a téres falu terének,
Megállok, amint oda kiérek.
Felséges Numi-Tórem atyámhoz
Az égre felnézek,
Fekete-ribiszke-fényes két szemem
Hiába forgatom, meresztgetem:
Egy koncér-hal-szemnyi felhő nem nagy,
Nem látok annyit se fenn.
Alvégi folyó végébe, odanézek:
Hát jeles hajó jelentkezik onnan,
Orra mint tyúk csőre,
Vasbelű puska robog belőle,
Vasbelű ágyú durrog belőle.
Fekete-Föld anyánk csak úgy reng belé.
Én meg rohanok megint befelé
Fekete vasú nyilas tegzemet
Tíz ujjú ujjas kezembe kapom,
Felkerekedett had élére
Állok én, férfi,
Alvégi folyó végébe
Velem tart, ki férfi.
Vashegyű nyilak mint a jégverés
Kopognak a hajóra:
Hát látom, hogy megfordul lassan
A jeles hajó orra.
Rozzant házikóm hogy leromlott,
Vásott vén viskóm hogy leomlott,
Kétszobás házat, gerendásat, tágat
Rakok én, férfi.
Kétszobás, gerendás házam nyílásán
Kémlelek én ki.
Nagyhirtelen – honnan, honnan nem?-
Hatalmas hangú hangos dörgés támad,
Orosz vászonból varrt egy-szál ingben
Megint kifutok, hagyom a házat.
Hát egy sereg vasbelű ágyút
Durrogtatnak ottan,
Hát egy sereg vasbelű puska
Tüzes torka pukkan.
Erőtlenül esem a földre,
Megfog két vágott farú kozák,
Úgy visznek onnan mint egy nyáron-kelt,
Még pihe-szárnyú kis makk-rucát.
Leraknak egy helyt – hol vagyok: nézem:
Hát a kurafi püspököt magát
Hozzák, ím, elébem.
Mit jó apámra sohase raktak,
Énrám, férfira, láb-béklyót raknak.
Kasfarba dobnak mint egy kutyát,
Így visznek vágtatva hét falun át.
Sokáig vittek vagy nem sokáig,
Én nem is sejtem.
Apámról maradott hét erszény egyikét
Ruhámba rejtem.
Hajnalcsillag-fényes Tobolszkba
Visznek engem, férfit,
De ott egy tetves, rothadt odúba,
Amilyent apám se látott soha,
Dobnak engem, férfit.
Telő holdbeli kerek héten át
Táplálom a nyüzsgő tetvek hadát.
Apámról maradott egyetlen erszényem
Kiürül lassan.
Hát selyemgombos hatalmas úr jön be,
No mi lesz mostan?
Mint nyelve-oldott nyelves madárka,
Dalolgat nekem, férfinak.
Kincsem elfogyott, nem adnak ételt,
Testemen hízik a tetű-had.
A hatalmas úr beszél hozzám,
Hallgatom én, férfi,
Kezd ennivalót, pénzt meg ruhát,
Mindent ígérni.
Hozzák a kabátot, selyemgombok rajta,
Akkorák mint egy-egy cipó,
Színarany keresztet akaszt a nyakamba,
Fénye mint a napfény vakító.
Elenged most már a fényes férfi,
Indulok innét haza –
Mit apám áldozott Felső-Ég-Atyámnak:
Csikó-zsírral tele bőséges tálat
Nem áldozok már többé soha.
A kondai vogul (mansi) fejedelem pravoszláv hitre térítésének története a XVIII. század elején csendült fel először a meggyötört és megalázott nemzetségfő ajkán, de százötven évvel később is énekelték még a vogulok.
A keresztelés éneke
Sok tájú föld táján,
Hallom én, férfi:
Négyszögletű szögletes keresztet
Kezdtek el dicsérni.
Sok tájú föld táján,
Hol, hol nem, ki tudja?
Négyszögletű szögletes keresztet
Aggatnak nyakukba.
Férfi-apám ácsolta
Egyszobás, gerendás házban
Üldögélek – hát hirtelen zaj támad:
Hatalmas hangú hangos mennydörgés
Rázza a házat.
Hagyom a házat, futok kifelé,
Neki a téres falu terének,
Megállok, amint oda kiérek.
Felséges Numi-Tórem atyámhoz
Az égre felnézek,
Fekete-ribiszke-fényes két szemem
Hiába forgatom, meresztgetem:
Egy koncér-hal-szemnyi felhő nem nagy,
Nem látok annyit se fenn.
Alvégi folyó végébe, odanézek:
Hát jeles hajó jelentkezik onnan,
Orra mint tyúk csőre,
Vasbelű puska robog belőle,
Vasbelű ágyú durrog belőle.
Fekete-Föld anyánk csak úgy reng belé.
Én meg rohanok megint befelé
Fekete vasú nyilas tegzemet
Tíz ujjú ujjas kezembe kapom,
Felkerekedett had élére
Állok én, férfi,
Alvégi folyó végébe
Velem tart, ki férfi.
Vashegyű nyilak mint a jégverés
Kopognak a hajóra:
Hát látom, hogy megfordul lassan
A jeles hajó orra.
Rozzant házikóm hogy leromlott,
Vásott vén viskóm hogy leomlott,
Kétszobás házat, gerendásat, tágat
Rakok én, férfi.
Kétszobás, gerendás házam nyílásán
Kémlelek én ki.
Nagyhirtelen – honnan, honnan nem?-
Hatalmas hangú hangos dörgés támad,
Orosz vászonból varrt egy-szál ingben
Megint kifutok, hagyom a házat.
Hát egy sereg vasbelű ágyút
Durrogtatnak ottan,
Hát egy sereg vasbelű puska
Tüzes torka pukkan.
Erőtlenül esem a földre,
Megfog két vágott farú kozák,
Úgy visznek onnan mint egy nyáron-kelt,
Még pihe-szárnyú kis makk-rucát.
Leraknak egy helyt – hol vagyok: nézem:
Hát a kurafi püspököt magát
Hozzák, ím, elébem.
Mit jó apámra sohase raktak,
Énrám, férfira, láb-béklyót raknak.
Kasfarba dobnak mint egy kutyát,
Így visznek vágtatva hét falun át.
Sokáig vittek vagy nem sokáig,
Én nem is sejtem.
Apámról maradott hét erszény egyikét
Ruhámba rejtem.
Hajnalcsillag-fényes Tobolszkba
Visznek engem, férfit,
De ott egy tetves, rothadt odúba,
Amilyent apám se látott soha,
Dobnak engem, férfit.
Telő holdbeli kerek héten át
Táplálom a nyüzsgő tetvek hadát.
Apámról maradott egyetlen erszényem
Kiürül lassan.
Hát selyemgombos hatalmas úr jön be,
No mi lesz mostan?
Mint nyelve-oldott nyelves madárka,
Dalolgat nekem, férfinak.
Kincsem elfogyott, nem adnak ételt,
Testemen hízik a tetű-had.
A hatalmas úr beszél hozzám,
Hallgatom én, férfi,
Kezd ennivalót, pénzt meg ruhát,
Mindent ígérni.
Hozzák a kabátot, selyemgombok rajta,
Akkorák mint egy-egy cipó,
Színarany keresztet akaszt a nyakamba,
Fénye mint a napfény vakító.
Elenged most már a fényes férfi,
Indulok innét haza –
Mit apám áldozott Felső-Ég-Atyámnak:
Csikó-zsírral tele bőséges tálat
Nem áldozok már többé soha.
A kondai vogul (mansi) fejedelem pravoszláv hitre térítésének története a XVIII. század elején csendült fel először a meggyötört és megalázott nemzetségfő ajkán, de százötven évvel később is énekelték még a vogulok.
