Miszne

Mázsár László fordítása

Juvan Sesztalov versei

A szankvaltap zokogása

Juvan Sesztalov a manysi (vogul) irodalom meghatározó egyénisége, élõ legendája. 1937-ben Kamratka faluban a Kis-Szoszva folyó partján született, s ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely élni tudott a zsenge manysi írásbeliség (legközelebbi nyelvrokonaink számára 1930-ban hozták létre az írást) világrengetõ lehetõségével. Bár Juvan Sesztalov 1957-ben Szentpétervárott (az akkori Leningrádban) pedagógusi diplomát szerez, népét mégsem csupán középiskolás fokon oktatta. A kis manysi nép irodalmát, szivárványszínekkel teli népköltészetét emelte magasra. Észak tisztaságát, ismeretlen melódiáit, pogány romantikáját, elfelejtett természetészlelését kínálta a világnak.

Juvan Sesztalov, a sámánköltõ, ahogy Illyés Gyula nevezte õt, az irodalmi "szankvaltap" (öthúros manysi hangszer) csodálatos bûvölõje lett. Költõi hangja betöltötte az Ob vidékét, túlszárnyalta az Urál hegygerinceit. Döbbenetes ábrázoló erõvel fejezte ki a szárnyaló otthoni ének ezerszínû dallamát, amely kristálytiszta vízként csobog elõ a több ezer éves népköltészet kiapadhatatlan forrásából.

Sesztalovot joggal nevezik a manysi irodalom megalapítójának. Az igaz szó erejére esküdve, mint tehetséges irodalmár, hatalmas munkát felvállaló népmûvelõ, sajátos lírai hangú költõ és író egy személyben, lendülettel, eredménnyel tudta útjára indítani a manysi nemzeti irodalmat. Értékeit már számon tartja az odafigyelõ világ. Kevesebbet tud viszont az északi kis népek jövõjükért, fennmaradásukért folytatott roppant küzdelmérõl. A hirtelenül és kegyetlenül lezúduló változások ugyanis a manysik identitástudatát támadják, lehetõségeiket korlátozzák, jövõképüket törik össze. Ezzel az acsarkodó, legnagyobb veszéllyel is felveszi a harcot a költõ.

A fent elmondottakat hadd igazolja néhány alábbi fordítás mûveibõl.

Mázsár László

Repülsz a "szárnyas csónakon", s gyönyörködöl az alattad elterülõ föld szépségeiben. Egyszerre összeszorul szíved, s úgy érzed, kõdarabként zuhan lefelé. Szülõfalud fölött repülsz! Nézed a tájat, s gyermekkorod elevenedik meg lelki szemeid elõtt. Itt minden fa, a folyópart minden kis öble meséket suttog, a gyermekkor álmait énekli. Ebben a tóban halásztam elõször életemben. Amott, azon a folyószakaszon ejtettem elõször vadkacsát...

Nyárfa integet ágkezével,
víztükör csillan-mosolyog.
Villanás: gyermekévek.
Hattyúk gügyögését hallom.
Nyüzsög ezernyi emlék: békabrekegés,
vadkacsák surranása a tónál,
az erdõszélen madárcsicsergés.
Kiskorom: lázas izgalomba hoztál!

"Pori-poszál", így hívják a manysik e folyót, ami annyit jelent: "visszafelé folyó". Furcsa egy folyó ez! Egyszer az egyik irányba folyik, másszor folyása ellentétesre változik. Amikor az Ob folyón magas a vízállás, akkor a Pori-poszál a Szoszva folyóba ömlik. Ha azonban a Szoszván magasabb a víz szintje, akkor a folyó a hatalmas Ob felé veszi irányát. Lehetséges, hogy a világon valahol máshol is lehet ilyen fura folyó, no számomra egyetlen és a legkedvesebb: ugyanis én e folyó partján születtem. És ott, annál a folyókanyarnál, abban a zöldeskéken csillogó fenyvesben van édesanyám sírja...

Szülõföldem, bolyongani szeretnék rajtad, ahogy vadászok rótták ösvényeid! Szólaljon meg jávorszarvasbõrrel bevont sílécem, s a hó sercegõ dallal válaszoljon. S öltsenek sílecet a repülõgépek és helikopterek is.

Jugrám! Én a vas-szarvason - neki mindene, lába, agancsa, még a szeme is, fémbõl van - száguldok, vas sínpárokkal szegélyezett úton. Egyet viszont nagyon szeretnék: hideg vas sose tompítsa dalaim csengését, ne fékezze töprengéseim szárnyalását.

Vas-szarvason száguldok - az ágas-bogas agancsú szarvasok patáinak dobogását viszont sosem szabad felednem! A lovat, lódobogást is meg kell õriznem emlékezetemben! Meg az álmot a föld tüzérõl, ami a pogányok lelkét évszázadokon át dédelgette, sem szabad elfelednem.

Összezsugorodott a tajga. A cirbolyafenyõk koronái cserzett csontvázzá váltak. Megfeketedett az áfonya. A szürkés hamu alatt a gombák is lehajtották kalapjukat, mintha azon tûnõdnének, érdemes-e nõni egyáltalán. Itt, ezen az erdõszélen hangzottak fel leggyakrabban gyermeki kiáltásaink. Minden, ami élõ, elgondolkodott, magába révedt. Vívódásban voltak, tûnõdtek, merre fordul sorsuk? Közben életre keltek dalaik.

Egy õsi lomblevelû erdõ szélén piros szemöldökû siketfajd öntötte ki lelkét, s dala elárasztotta a tájat:

Manszin vagyok, manszin,
a siketfajd, a vörös-szem.
Tajgai erdõk kiégett foltjai
intenek, pusztulástól füstölögnek.
A fülemben - hamut érzek,
füsttõl könnyezik szemem.
Menekülésre nincs esélyem
e rettenet áldozata leszek?
Szent máglya, mindig hittem
bölcs célszerûségedben.
Hallom, szent nyírfa zizzen:
ne félj, manszin, megvédelek.
Ágain hét színes szalag
leng az õszi szélben,
s a nyírfakéreg, mint szavalat,
hét nyelven dalra éled.
Vadat ûzve, makacsul
ide vadászok útja vezetett,
nyulat hozva áldozatul
fõhajtás volt a tisztelet.
Ezek után a végzet várna rám?
Ily sorsot miért érdemeltem?
Én, manszin, a szent madár
szent tûz-áldozat mért lettem?

Újfent szárnyaim nõttek. Magasan a föld felett repülök. Szívemmel repülök, úszom a fellegekkel. Igen, szárnyas idõket élünk... Foglalkoztat viszont a gondolat: nehogy megvakuljak e szárnyas boldogságtól?! Mi lesz, ha megsüketít, érzéketlenné tesz e szárnyas öröm?!

Emlékszem: a földre ereszkedik a nap. Az ablakban aranyszarvasként tekint rám. Az ajtóból aranymadárként repül felém. S a folyón aranyragyogású, piros szárnyú ponty képében ficánkol a hullámokon. A folyóhoz rohanok. A vízbe vetem magam. A hullámok cirógatnak, és ezüstösen kellemes hûvösség járja át testem. S a bõvizû folyó karjai kedvesek, melegek: nem csoda, hisz az északi napocska egész kerek napokig fürdõzködik a habokban. Vele együtt fürdöm én is, s hálás vagyok kedvességéért, lágyan meleg cirógatásáért. Ahogy elnézem: a sirályok is hálával a szemükben tekintenek a napocskára. Önfeledt kacagásuk betölti a tájat, boldogságról regél. A halak önfeledt tánca a habokban is azt sugallja: a napfényben fürdõ tajgai táj felett ismét az élet ereje gyõzedelmeskedik...

Hihetetlennek tûnik, hogy mindez mesévé válik! Képtelen vagyok megbirkózni a gondolattal, hogy egy reggel felébredek, s a napocska helyett elektromos fényforrás bámul majd rám, vadlibák gágogását vastestû otromba gépek zaja váltja fel! Nem akarom elhinni, hogy a folyók tisztán csillanó vize fekete ragacsos habbal telítõdik, s a virgonc halak hada eltûnik a hullámokból!

Attól is rettegek, hogy egyszer a tokhal jajveszékelése száll majd az ég felé:

Víz alatti birodalom ura vagyok.
Örökös király!
Itt valaki pusztít, gyújtogat.
Szénszag terjed, füst szitál.

Egek! Szennyé változik a vízsugár!
A folyók - fekete habokká!
S ma éjszaka - néma holdfény-búcsúzás:
nincs remény, halak raja válik holttá.
Táncom a mélyben, bolyongásom,
a felszínen hullámok vívódása...
A vissza-visszatérõ tavaszi mámor
ily pusztulást még sosem látott.
Ember! Vess gátat a tûznek, gyilkolásnak!
Mentsd meg a vizek királyát!
Békés ura vagyok víz birodalmának,
könyörülj, ne küldd rám a vész átkát!

Tudom: lesz új pirkadat! Hiszem: egyszer újraébredek. De nem lesz-e mindez már egy teljesen új mesében?!

Lehet viszont a régi mesének is boldog vége?!

A MESE - végtelen, mint a föld, mint az élet... Mindig akad folytatása...

Tajgám! Vadak lábnyomaival mûvészien telerajzolt, madarak füttyétõl-dalától hangos szibériai táj: de gyönyörû vagy! Térdre rogyok elõtted, megpróbállak átölelni! S elgondolkozom: ma az emberek hatalmas városokról álmodnak, a világûrben terjeszkednek, kõolajról vitatkoznak.

Az emberiség azonban nem feledheti el múltját! A mi utódainkban is a halász és a vadász, a természetet szeretõ-védõ ember vére pezseg. Ez így van rendjén.

Szülõföldem! Kívánom és szeretném, hogy hómezõid mindig szikrázók legyenek. Hogy hallgathassam a hó csikorgását. És unokáim, dédunokáim se legyenek megfosztva az északi hó feledhetetlen élményétõl!

Szülõföldem, hiszem, hogy erdeidbõl sosem tûnnek el a hatalmas és büszke cirbolyafenyõk, nem apadnak el a tõlük elválaszthatatlan vadak, s a folyókból nem pusztul ki a halak gazdag világa! Létezzen, s haljon minden a természet szent törvénye szerint. Az elmúlás nyomában mindig új élet szülessen! Ez legyen az élet örök rendje...

Mint legendákban sötét erdõkbe a vitézek,
hõsök, dicsõségért ti most hozzám jöttetek.
Mocsár van mindenütt,
úttalan utak,
S a kerülõút - évszázadokra visszavet.
Én kõolaj illatát ajándékozom nektek,
földgáz sistergését, szavak õsi nedvét.
Fény és melegség óceánját kínálom -
a bátrak számára csupán.
Én teszem ezt - a Manysi Föld!
Ti nem ismertek engem?
Állítjátok: kihûl a parázs -
feledésbe merül a manysi szó?
Szegény, ártatlan anyanyelvem...

Ajkamon
fájdalmas manysi sóhaj:
Ó, Saim! Ó, Saim!

Kórusban visszhangzik a válasz:
Ó, Szalim! Ó, Szalim!
Ismételjük egyenként, s tömeg hangjával.
Szavam - elhallik óceánon túlra,
távoli hegygerincek mögött
átokként zúgja:
Megion, Szamotlor!*
Ahogy a kis virág élhet,
szent anyanyelvem sem pusztulhat el, -
hiszen szavait rég koszorúba fonták
a Föld világnyelvén beszélõ
vezérek és diplomaták.

Találj egy ismeretlent,
nagyon gazdagot.
Akinek rénszarvasai
csillogó-villogó agancsaikkal
a Világmindenség végtelen
hómezején száguldoznak.
Ki az?
- A végtelen hómezõk fölött
ékes agancsaikkal a
szarvas-csillagok ragyognak.
S a pásztor, aki reájuk ügyel,
nem más, mint az ismert dúsgazdag,
a kerekarcú Hold.

Nem állíthatod meg az égbolton a Napot. A száguldó szarvas futását sem tudod megállítani. Az idõt, az eltûnt pillanatot sem tudod visszahozni.

Életvillanások - amelyeket népem átélt - visszhangozzatok énekemben! Életek tanulságai - váljatok varázsszavaimmá, s ragyogjátok be a hosszú sarki éjszakákat! Életünk villanásai - hírmondók legyetek! Váljatok töprengéseimmé!

A szikrázó csillagokba révedek.
Manysi daru húrjai búsan csengenek.
Varázsálom dédapáink legendája,
tündérmesét fogan új idõk számára.