Az ég és a föld elöntésének éneke

 

Moszathalom várukban,

Tundrahalom várukban

Arany Sis asszony

S Arany Kvoresz atyánk éldegél.

Lányuk: Arany Kaltes,

Fiok: Arany Áter,

Két egytestvér.

Naphímes hét ló dobog óljukban,

Hószínű hét ló nyihog óljukban.

Házuk mögött

Aranyos levelű nyírfa nőtt,

Aranyos ágú nyírfa nőtt.

 

*

 

Arany Kaltes, az ifjú nénje,

Kikél a házból, hajfonatát bontja:

Egytorkolatú hét Ob-folyam ömlik,

Egytorkolatú hét tenger özönlik,

Hajfonatából bomlik ki a nap,

Hajfonatából merül fel a hold.

Ház mögött hajlongó nyírfa-ágra

Aranyos szárnyú, aranyos farkú

Hét kakukk száll le.

Hét éjen át dalolnak,

Hét napon át kakukkolnak,

Éji kedvük nem múlik,

Nappali kedvük nem szűnik;

Erre dalolnak, cseng a hangjuk,

Csőrükből mintha színezüst csurogna –

Arra dalolnak, zeng a hangjuk,

Mintha csak ömlő arany-ezüst volna.

Széles e világon ínséges bocskorú,

Ínséges subájú élő halandók

Mindmáiglan kedvet kapnak élni,

Hallván e kakukkszót.

 

*

 

Arany Áter, a kisasszony öccse,

Kikél a házból, hajfonatát bontja:

Egytorkolatú hét Ob-folyam ömlik,

Egytorkolatú hét tenger özönlik;

Hajfonatán ott fénylika nap,

Hajfonatán ott villog a hold.

Hét Ob-mélyből, hét tengermélyből

Aranyos hátú hét csibor

Fölszínre bukkanik:

Hajfonatánál melengetik hátuk,

Hajfonata rendel nyarat, telet.

Széles e világon ínséges bocskorú,

Ínséges subájú élő halandók

Mindmáiglan erőt kapnak élni

Ettől a hajfonattól.

 

*

 

Hosszan éltek, vagy röviden éltek,

Egyszer csak Arany Sis anyjuk, ím, elhala.

Lánya, Arany Kaltes kiméne,

Aranyos szárnyú, aranyos farkú

Hét kakukkja közül egyet megfoga,

Hasát, ím, felhasítá,

Anyját a kakukk belsejébe tevé.

Hosszan éltek, vagy röviden éltek,

Egyszer csak Arany Kvoresz atyjuk is elhala.

Fia, Arany Áter kiméne,

Aranyos hátú hét csiborja közül

Egy csibort megfoga,

Potrohát fölszakítá,

Atyját a csibor belsejébe tevé.

 

*

 

Moszathalom várukban,

Tundrahalom várukban

Hosszan éltek, vagy röviden éltek.

Arany Kaltes egyszer csak öccséhez így szól:

„Öcskös, moszathalmi, tundrahalmi várukban

ember nélkül nagy vagy kis időt várunk még?

Úrnők lakta, hősök lakta tájra

Induljunk el innét tüstént!”

Nénjéhöz ekkor öccse imígy szól:

„Hogy mennénk, hisz nincs mire ülnünk?!”

Nénje, Arany Kaltes felele néki:

„Hajdanta, midőn anyánk és atyánk élt vala még,

óljukban vala naphímes hét ló,

óljukban vala hószínű hét ló.

Szétomlott ólhoz menj ki, kedvesem:

Valaha itt egy kanca csikót ellik vala,

Társai azt letapossák a föld alá,

Az omladék helyén áss le jó mélyen,

Megleled a csikót egy rőfnyi mélyen!”

 

*

 

A rég beomlott hétlovas ólhoz

Megyen Arany Áter, ássa a földet.

Már egy jó rőfnyi mélyre ásott le,

Hát azt a csikót csakugyan meglelte.

Valaha, midőn ellette anyja,

Csipeje tarka volt, lapockája tarka,

Ilyen csikócska volt, nem egyéb fajta:

Most meg teste csupa merő föld.

A holt csikót is hazaviszi,

Nénje, Arany Kaltes kezébe kapta,

Egyik oldalát tóvízzel mosta,

Másik oldalát Ob-vízzel mosta:

Új életre hozta.

Olyan állat lett, nem egyéb fajta:

Egyik fél orralikából

Tüzes szikra tódul,

Másik fél orralikából

Perzselő füst tódul,

Kezénél kétfelől szárnya nőtt.

Olyan állat volt, nem egyéb fajta:

Lapockája tarka, csipeje tarka,

Horkantott és fújt, szárnyát csattogtatta.

Amerre fordul, fény ragyog arra,

Hegyezi fülét minden zajra:

Két fűszál összeér:

Füle ezt is hallja,

Két nyír-ág összeér,

Füle ezt is hallja.

Hétcsengőjű csengős nyerget

Terítenek hátára,

S mind a ketten

Felpattannak rája.

Két ég, két menny közzé

Szállnak, mint a szélvész.

Míg subájuk szárnyát

Maguk alá gyűrik:

Már más nép lakta úrnős tájra értek,

Már más nép lakta uras tájra térnek.

 

*

 

Hosszan mentek, vagy röviden mentek,

Egy helyt lefelé néznek:

Kerékként forgó kerek földecskéjök

Tüzes vízzel önteték el,

Hét-bélyeges-ölnyi magasra

Tüzes nyelvek csapdosnak fel.

Ismét hosszan mentek, vagy röviden mentek,

Egyszer csak mit látnak:

Hát az aranykezű szent paripának

Mellső patái, hátsó patái

A szent tűzözöntől megszenesedtek.

Ott Arany Áter sapkáját levette,

Hajfonatait szétterjesztette,

A azzal tovább szálltak.

Egyszer csak lefelé nézve mit látnak:

Hát, ím, ezt: erdő nem maradt,

Sőt még földje is fölégett.

Azonmód tovább szállnak,

Ám arany Áter szívére gond ül:

Hogy él meg a föld ember nélül?

Teremteni kell élő halandót!

Most anyját s atyját haló porukból

Idézgeti sírva:

„Arany Kvoresz atyuskám, Arany Sis anyuskám,

ez a fölégetett föld élő ember nélkül

élni hogyan bírna?!”

Nénje, Arany Kaltes megszólal erre:

„Mi történt veled, miért sírsz, öcsém?”

„Édes nénikém, azért sírok én:

lenn, az álló szent föld hátán,

ím, szent tűzözön kerekedett,

sem egyetlen szál fa, sem élő halandó

a tűzből meg nem menekedett.

Ember nélkül én miképpen élhetek?”

„Nézzél csak, öcsém, lefelé!”

Lepillant könnyes szemmel:

Hát lent hétrétű nyárfa-hajóban hánykolódik

Egy asszony s egy öreg ember.

A szent vízről most szárazra vetődnek,

Arany Áter látja partra kúszni őket,

Az asszony hasából az Ördög kikél,

Oda bújt a tűz elől s most, ím, él.

Köldökük-vágott emberek itt

Az ő lányaik, az ő fiaik.

Így élünk máiglan, lányok, fiak,

Más népek közt mi, manysiak.

 

*

 

Arany Kaltes meg Arany Áter

Csipeje-tarka, válla tarka

Szárnyas lovukon szállnak tovább.

Hosszan szállnak, vagy röviden szállnak,

Az ifjú most visszafogja lovát:

Lenéznek: hát városnak kicsiny,

Falunak meg nagy, amit a szemük lát.

Oda le is szállnak.

Ház áll, ím, előttük, embernek való,

Van ott sok tehén, van bárány, van ló,

Van hambár, van pajta, kereskedőbolt van,

De az ember belőle nem tudni, hol van.

„Kedvesem – így szól öccséhez a néne -,

én maradok kinn, te meg csak nézz be,

ha embert látsz, el ne árulj engem,

férfinéppel nem jó keverednem!”

Arany Áter a házba belépett,

Nem lát sem asszonyt sem férfinépet.

Söritalt inni, mézes ételt enni

Asztalra raktak, nincs híja semmi.

Padka alá búvik az úrfi,

Jól elrejti magát.

Egyszer csak becammog egy rozomák,

A ház hosszában ugrál morogva.

Arany Áternek nehezül gondja:

„Valahogy fogával hozzám ne kapjon!”

Hát ez egyszer csak rozomákbőrét,

Ím, levetette.

Búvóhelyről nézi az ifjú:

Hát ím, úrnőtől való férfi,

Úrtól való férfi támadt belőle!

Azzal a hős a padra leül,

Rozomákbőrét félrelöki

Bő verítékét törölgeti.

Közben az ajtót újra berúgják:

Hát ím, rettenetes farkas-öreg ront be.

A ház hosszában ugrál üvöltve.

Hát egyszer csak farkasbundáját,

Ím, levetette.

Búvóhelyről nézi az ifjú,

Hát, ím, úrnőtől való férfi,

Úrtól való férfi támadt belőle!

Ismét egy hős ült le a padra.

Közben az ajtót ismét betaszítják,

Hát ím, egy mogorva medve-öreg ront be,

A ház hosszában ugrál dühöngve.

Hát egyszer csak medvebőrét,

Ím, levetette:

Hát ím, úrnőtől való férfi,

Úrtól való férfi támadt belőle.

Ismét egy hős ült le a padra.

Hosszan ültek, vagy röviden ültek,

Egyszer csak így szólnak:

„Ejnye! Úgy tetszik, idegen van itt!

Hát hol van? Lépjen elő!”

Arany Áter hallá, ím, fölkele ő,

A három hőssel kezet szoríta,

Étellel, sörrel telt asztalhoz ülének.

Hosszan vagy röviden evének, ivának,

Most Arany Áternek gondja támad:

„Uram Isten! Én eszem itt, iszom itt,

néném künn marada, ő, ím, éhezik.”

A hősök felkapják fejöket:

„Hát nővéred is van teneked?

Hozd ide bé!”

Arany Áter nénjét, Arany Kaltest

Tüstént bevezeté.

Étellel, sörrel telt asztalhoz ülének,

Evének, ivának s lefeküvének.

 

*

 

Híres hétig feküdtek,

neves hétig hevertek,

Arany Átert kezdi kerülni az álom.

Fölkele. Íme,

Kiméne a házbul,

Nénje, lova nélkül, gyalogszerrel

Feje után indul,

Orra után indul.

Hosszú égtájat hosszan jára,

Rövid égtájat röviden jára,

Egy helyt napsütötte fenyves széle:

Oda feküvék le.

Hosszan feküvék, vagy röviden feküvék,

Kezde az üdő tavaszra fordulni:

Déltájt lakó sok kedves madárka

Erre az úrnős tájra, uras tájra

Kezde jődögélni.

Amúgy fektében nézegeti őket:

Egyszer csak egy magános tojólúd

Száll odafönn.

Arany Áter szárnycsontjait, kezeit megrázva

Hím lúd képében száll tova fönn.

A nőstény lúddal mint férj-feleség

Csingolódnak öszve.

Őszt tájt, hogy a nappal megrövidüle,

Délvidékre tértek.

Aranyos vizű hét tó,

Aranyos vizű hét tenger:

Azok a déltáji madarak ott élnek.

Hét éjen át énekelnek,

Hét napon át csivitelnek;

Aranyos vizű hét tó, hét tenger partjára

Fölmennek: eléjök aranyos út tárul,

Leszállnak: eléjök hullámzó táj tárul.

Arany Áter tojólúdjával

Ugyancsak itt élnek.

Lányuk lett, fiok lett.

Fölső Ég ősük,

Fölső Ég atyjuk,

Ím, tavaszt rendelt.

Déltájt lakó sok kedves madárka

Erre a mi Ob-vízi tájunkra,

Erre a mi vízi világunkra,

Eszes állat-eszük,

Ím, erre fordult.

Ők is ide tértek.

Amint erre az úrnős földre értek,

Amint erre az uras földre értek,

Ím, lovára gondol.

Mindenfelé járó jó lova hiányzik.

Ősz tájt, hogy a nappal megrövidüle,

Déltájt lakó sok kedves madárka

Déltáji nőjáró vízi tájra,

Déltáji úrjáró vízi tájra,

Ím, arra röpüle.

Arany Áter ahol tavaly feküvék,

Annak a napsütötte fenyvesnek szélihöz érkezék.

Oda lefeküvék, ott is marada.

Lúdfelesége, lányával s fiával,

Ím, tovaszálla.

Most Arany Áter hét éjen át fekszik,

Hét napon át nyugszik.

 

*

 

Napsütötte fenyves szélin

Miután hosszan élt,

Vagy röviden élt,

Tavaszodni kezde.

Déltájt lakó sok kedves madárka

Ismét erre a mi Ob-vízi tájunkra,

Ismét erre a mi vízi világunkra

Kezde visszajőni.

Déltáji madarak bár vonulnak,

Nőjét, gyermekeit akárhogy várja,

Nője, gyermekei velök nem szállnak.

Egyszer csak vadkacsák vonulása végén,

Egyszer csak vadludak vonulása végén

Lúdfelesége jön zokogva,

Árva sorsát sírva panaszolja:

Jó ura nincs már, gyermeke nincs már,

Siratja őket hosszú sírással:

„Déltáji nők járta nős vízen,

férfiak járta férfias vízen

délvidék lánya él: aranyos nő.

Tavaly télen, deres tél derekán

Déltáj minden didergő madara

Az ő térdére megy vala,

Hogy ott fölmelegedjék.

Én két gyermekemet deres tél derekán

Térdéről, jaj, letaszítá!

Fa-durrogtató fagy őket megemészté.

Ha már gyermekeim ily sorsa jutának:

Uram lelném meg!”

Ősszel, hogy a nappal megrövidüle,

Déltájt lakó sok kedves madárka

Az ő déltáji nők járta vizükre,

Férfiak járta férfias vizükre

Gondol, ím, ismét.

Arany Áter nője indul el innét.

Napsütötte fenyves szélihöz érkezve,

Sír keseregve:

„Egykor az én jó uram,

ki nemzé lányom, fiam,

jóságos jó uram

csontja, ím, itt törött el,

húsa itt rohadt el!”

sírva, ím, tovább megy.

Felesége hogy elmegy,

Arany Áter vére forr,

Szól: „Minap lúdnőm azt mondá,

Lányom, fiam fagy megvette vala.

Dél aranyos lánya

Térdéről őket levetette vala.

Ha én alulról vagy felülről

Eljutok majd az arany déli tájra:

Jaj lesz tenéked, arany dél leánya!”

Arany Áter fölkele, futva fut.

Hosszan, röviden fut, lélekzete elfúl –

Költöző madarak hazájába hogy jut?!

Egy helyt ereje elhagyá.

„No elég! Itt lefekszem!”

Égig elnyúló sziklára feküdt le,

Hogy erőre kapna.

 

*

 

Hosszan feküdt, vagy röviden feküdt,

Így töpreng: „Minap lovam vala nékem!

Arany Sis anyám járta ól porából,

Arany Kvoresz atyám rakta ól porából

Lapockája-tarka

Csípeje-tarka

Szárnyas lovam szülemlék nekem.

Bárhol vagy, jó lovam:

Énekem míg éneklem,

Regém míg regélem,

Égből lecsapó esőként,

Égből lecsapó szellőként

Bárcsak most ide lacsapnál!”

Ekkor révületbe esék.

Hosszan feküdt, vagy röviden feküdt,

Egyszer csak kezd ám ébredezni:

Érzi, fél orcáját nyalja ím, valami.

Fél szemét ekkor felnyitá:

Hát ím, lova nyomkodja.

No, erre már megébred.

Felpattan szárnyas lovára.

Kantárja szárnyát befelé rántja:

Balkézt forgó világtáj ezüsthangon dalol.

Kantárja szárát jobb felé rántja:

Jobbkézt forgó égtájon felragyog nap és hold

Kerékként forgó kerek földet,

Ím, körüljárja.

Végül megérkezék nők járta nős tájra,

Férfiak járta férfias déltájra.

Hát ím, aranyos vizű hét tenger hordozza

Déltáji nyüzsgő madarait,

A madárnéptől csak úgy reng a föld,

A tenger csak úgy dagadozik.

Közelébb megy most, mind közelébb,

Fülével, ím, figyeli őket:

Tengervíz tajtékzik, árad, dagad,

Hömpölyget hatalmas hullámokat.

Mulatsága hét éjen át el nem múlik,

Vad kedve hét napon át meg nem szűnik.

Nézi: ott ül az a déltáji lány,

Mintha aranyból volna, ragyog.

S lába előtt, ím, lúdlánya, lúdfia,

Amint meghaltak, úgy fekszenek ott.

Néz Arany Áter, holt gyermekeit nézi,

S a déltáji leányt, az aranyost.

Ég atyja adta szent sapkája

Egészen szemére csúszik le most.

Így szól kedves lovához:

„Dél lánya lakóhelyén,

lovam, mostan száguldj át!

Mellső lábad lendüljön:

Földön, vízen szórjad szét

Ez aranyos nő húsát!”

Akkor, ím, az a nő észreveszi,

Hét szolgálójához így szól:

„Oda nézzetek!

Két ég,  két menny közéből,

Ím, egy úr közeleg.

Gyönyörű férfi, ő legyen a férjem,

Sört ide, mézes étkeket!”

Arany Áter, ím, közeleg.

Az aranyos nő szolgálóihoz így szól:

„Ahova lova áll, négy lába alá

négy ezüstcsészét tegyetek!”

arany Áter, ím, megérkezezz.

Mellső és hársó lábaival a ló

Az ezüstcsészékbe most belehágott:

Az ezüstcsészék patája aljához

Odatapadtak.

Amint vágtatott, az aranyos nőnek

Csontját a csészék hétfelé hasítják.

Ott Arany Áter imígyen vágtat.

Holt lánya, fia erre föléledt,

Két lúd képében, ím, tovaszállnak.

 

*

 

Most aranyos vizű hét tengertől

Arany Áter visszafordul.

Most jut eszébe kedves nénje,

Eljut a várba, hol nénjét hagyta jó régen.

Azok a hosszú farkú hősök mind egy szálig elpusztultak.

Üres várban egymagában ott ül a nénje.

Válla-tarka, csípeje-tarka szárnyas lovukra

Felültek ketten.

Míg subájuk szárnyát

Maguk alá gyűrik:

Két ég, két menny közzé szöknek, ím, föl.

Egy helyt, amint messzire néznek:

Ejha, az ő moszathalmi váruk,

Magától termett tundrahalmi váruk,

Az tűnik, ím, föl.

Várukba érkeztek, bementek.

Lakomát csaptak, sört s mézes ételt

Ettek, ittak.

A néne, ím, kikél a házból,

Szétereszti szép hajfonatát:

Egytorkolatú hét tenger özönlik,

Egytorkolatú hét Ob-folyam ömlik,

Fénylik a föld, a víz, a világ.

Aranyos levelű, aranyos ágú nyírfa

Hajlong a szélbe,

Reá aranyos farkú, aranyos szárnyú

Hét kakukkmadár száll le.

Hét éjen át dalolnak,

Hét napon át kakukkolnak,

Éji kedvük nem múlik,

Nappali kedvük nem szűnik.

Egy kakukk hasát felhasítá:

Hol anyja, Arany Sis, ím, fölül tüstént.

Megéledt anyjával, ím , beméne.

Erre öccse kél ki a házból,

Szétbontja omló hajfonatát:

Egytorkolatú hét tenger özönlik,

Egytorkolatú hét Ob-folyam ömlik,

Ragyog a föld, a víz, a világ.

Hét Ob-folyam, hét tenger fenekéről

Aranyos hátú hét csiborbogár,

Ím, fölmerül.

Egyiknek potrohát felszakítá,

Ott Arany Kvoresz atya, ím, fölül.

Megéledt atyjával, ím, beméne,

Aranyos lábú asztalt terítettek,

Sört, mézes ételt ittak, ettek.

Most Arany Kaltest és Arany Átert

Anyjuk, Arany Sis, atyjuk Arany Kvoresz

Aranyabroncsó két bölcsőbe tették.

A két bölcsőt hét rojtos ezüstláncra kötve

E lenti világba aláeresztették.

 

*

 

E lent levő földre lejutának:

Semerre nincs egy élő halandó.

Egyszer csak így szól a néne:

„Öcsém, figyelj csak jól:

minap, hogy a szent tűzözön történt,

hétrétegű nyárfa-hajót láttunk

szárazra vetődni,

benne egy asszony meg egy öreg ember –

nézd, azok ott, ni!”

Megindulnak menni, szárnyon vagy gyalog,

Csak odajutottak.

Asszony és örege fenn a parton

Tesz-vesz, rakosgat.

A szent tűzözön felfalta a fákat,

De már újak nőttek,

Kivágják, faragják, toldozgatják őket:

Házat építenek.

Attól az asszonytól s jó öregétől

Lányok, fiak eredtek:

Nemzetsége máig is élő

Boldog emberek.

 

Képes Géza fordítása

 

A följegyző szerint az ének töredékes. A kaltes-nő hajfonata a napsugár. Mikor kikel a házból, hajfonatától megolvad a jég, megindul az ár. A madarak éneke nyomán indul meg a földi élet. A holt táltos csikót csak a kaltes-nő keltheti életre, mert Kaltes az élet anyja. A terhes nő is Kalteshoz imádkozik könnyű szülésért. Bélyeges öl: hitelesített öl. Aranykezű szent paripa: a vogulok az állat mellső lábát is „kéz”-nek nevezik. A monda szerint az Ég atya az ördög elpusztítására bocsátotta a földre a tűzözönt. De az ördög az asszony hasába bújva élte túl a vészt. Köldöke-vágott: embertől született, halandó.

Arany Áter sapkája a felhő, haja a napsugár. Ha sapkáját leveszi, hajából árad a fény, ha mélyen a szemébe csúszik, elborul az ég.

 

 

 

 

 

Az ég és a föld elöntésének éneke

 

Moszathalom várukban,

Tundrahalom várukban

Arany Sis asszony

S Arany Kvoresz atyánk éldegél.

Lányuk: Arany Kaltes,

Fiok: Arany Áter,

Két egytestvér.

Naphímes hét ló dobog óljukban,

Hószínű hét ló nyihog óljukban.

Házuk mögött

Aranyos levelű nyírfa nőtt,

Aranyos ágú nyírfa nőtt.

 

*

 

Arany Kaltes, az ifjú nénje,

Kikél a házból, hajfonatát bontja:

Egytorkolatú hét Ob-folyam ömlik,

Egytorkolatú hét tenger özönlik,

Hajfonatából bomlik ki a nap,

Hajfonatából merül fel a hold.

Ház mögött hajlongó nyírfa-ágra

Aranyos szárnyú, aranyos farkú

Hét kakukk száll le.

Hét éjen át dalolnak,

Hét napon át kakukkolnak,

Éji kedvük nem múlik,

Nappali kedvük nem szűnik;

Erre dalolnak, cseng a hangjuk,

Csőrükből mintha színezüst csurogna –

Arra dalolnak, zeng a hangjuk,

Mintha csak ömlő arany-ezüst volna.

Széles e világon ínséges bocskorú,

Ínséges subájú élő halandók

Mindmáiglan kedvet kapnak élni,

Hallván e kakukkszót.

 

*

 

Arany Áter, a kisasszony öccse,

Kikél a házból, hajfonatát bontja:

Egytorkolatú hét Ob-folyam ömlik,

Egytorkolatú hét tenger özönlik;

Hajfonatán ott fénylika nap,

Hajfonatán ott villog a hold.

Hét Ob-mélyből, hét tengermélyből

Aranyos hátú hét csibor

Fölszínre bukkanik:

Hajfonatánál melengetik hátuk,

Hajfonata rendel nyarat, telet.

Széles e világon ínséges bocskorú,

Ínséges subájú élő halandók

Mindmáiglan erőt kapnak élni

Ettől a hajfonattól.

 

*

 

Hosszan éltek, vagy röviden éltek,

Egyszer csak Arany Sis anyjuk, ím, elhala.

Lánya, Arany Kaltes kiméne,

Aranyos szárnyú, aranyos farkú

Hét kakukkja közül egyet megfoga,

-->